●Néha jól jön egy hasonló ember, ha a másikat nem találod●

Sziasztok kedves olvasóim! Hoztam a 17.-ik részt, remélem tetszeni fog! Örülök, hogy mostanában minden új résznél akad egy új olvasó, de kommentálni olyan nehéz?:( Komizzatok kérlek titeket szépen, mert nagyon szomorú vagyok... Annak is maradok ha nem kapok 3-nál többet.:/ A Facebookos csoporthoz nyugodtan csatlakozhattok néhány kulisszatitkokért és egy kicsivel több információért!:) Na puszi és most is jó olvasást kívánok! Xx

*Elie szemszöge*

Halk szuszogásra keltem. Kinyitottam a szemem, de szinte még mindig félálomban voltam, hiszen Harry aranyos pofáját láttam, ahogyan szundikál. Egy ideig tutira bámultam, amikor is egy hangot hallottam. Egy suhanást. Ez kifejezetten egy autó volt. Felnéztem Harry arcáról, egy ablakra. Egy utat láttam. Egy kihalt utcát... Ekkor beugrott a tegnapi éjszaka...
,,- Hát te? - szólt hozzám egy jellegzetes hang, ami simogatni kezdett belülről. Ahogyan mindig.
- Harry?! - emelem fel a fejem. Biztosan jó látványt nyújthatott neki a kinézetem. Kisírt szemekkel és a sminkem teljesen el volt kenődve mindenhol. A vörös hajam pedig szerte szét állhatott.
- Igen, tudom, hogy én vagyok, de te mit csinálsz itt? - nézett ki a fekete Range Rover-jéből.
- Az hosszú történet. De te, hogy hogy erre tévedtél?! - nézek rá reménnyel s félelemmel teli szemekkel.
- Szintén hosszú. - nyitotta ki járműve ajtaját majd kiszállt onnan. - Gyere, segítek. - nézett rám a mindig vidám aranyos gödröcskés mosolyú Harold.
- Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt ajkaimra. Ő nyújtotta erős puha karját. Belé kapaszkodtam, majd felhúzott. Kinyitotta a hátsó ajtót, és beültem. Ő meg hátra szaladt a csomagtartóhoz..."
Ekkor feleszméltem, hogy hol is vagyok. Elhessegettem a vissza gondolkodásomat a közel múltról, majd rápillantottam a rádióra, aztán egyből az afeletti órára. Reggel nyolc órára jár az idő. Visszatérve arra, hogy feleszméltem arra, hogy hol is vagyok; Harold fekete Range Rover-jében. Fogalmam sincs, hogy hogyan és, hogy miért maradtunk a kocsijában, ugyanabban az utcában mint ahol tegnap, -bár ez nem biztos, csak én gondolom így, mert ez is olyan üres, élettelen. Bár tegnap a nagy sötétségben nem láthattam oly sok mindent...- és persze miért is úgy keltem fel, hogy Hazza mellkasán feküdtem. Bár a ruháim rajtam voltak szóval sok minden -szerencsére- nem történhetett. Rengeteg kérdésem akadt... Ezért úgy döntöttem felkeltem Harry-t.
- Harry, Harry! Harry ébredj!

*Christina szemszöge még tegnap*

Először is, azért gyalogolok 3 km-t, mert akkor a rég nem látott kávézómba találok. Nem is olyan rég nem látott. Pár hete nem láttam csak. De Manchester ezen részén, mindenkihez eljutott, hogy elköltöztünk Londonba. Itt mindig gyorsan terjednek a hírek...

Útközben gondolkozok... Elég sokat... Először is, Zayn mi a fenéről beszélt, hogy én mégis kit csalok meg, vagy mi van? Esetleg félreértettem?! Nem, az nem lehet, tisztán hallottam. Nem is egyszer mondta... Mit hihet? Talán valaki mondta volna neki, hogy nekem barátom van? Azért mondta azt, hogy mintha én nem tudnám? Vajon most mit gondolhat rólam? Egy ócska lotyó vagyok, akit mindenkit fal és nyal? Aki odadobja magát mindenkinek? ... Vagy esetleg csak részeg lett volna...? Miért ő jött értünk? Louis-val volt megbeszélve és nem Vele... Vagy lehet, hogy csak közbe jött neki valami hirtelen? Ezért elküldte Zayn-t? Vagy Zayn kérte meg Louis-t, hogy ő jöjjön értünk? Így sikerült összegabalyodni a dolgoknak? Mi lett volna, ha Louis jön értünk? Lehetséges, hogy később jött volna és nem látott volna meg minket? Hogy kitudtam volna szabadulni Zayn kiáltása nélkül is? Vagy Louis is tud arról a hülyeségről? Ami nem is igaz? Hogy van barátom? Vagy a többiek is tudnak rólunk? Esetleg valamit félreértettek? Félrehallottak? Anyáék is tudnak erről a hamisságról? Vagy ők mondtak valami hülyeséget a fiúknak? De ők azt akkor honnan vehették? Ahonnan talán Zayn is?

Milliónyi kérdés átjárt a fejemben. Milliónyi kérdés egyetlen válasz nélkül... Ez szörnyű... Nem kívánok ilyet senkinek. Ennél már csak a pokol rosszabb.. Vagy ez lenne a pokol.?!

Mire megérkeztem a célpontomhoz, a sírásom átváltott szörnyű tanakodásba. Egészen félúttól gondolkodtam. De már idáig teljesen elálltak a potyogó könnyeim. Itt van az a bizonyos, örökös kedvenc kávézóm. Ha szerencsém van, még itt dolgozik azóta is. Nem volt az olyan rég... Elindultam, és egyre közelebb érkeztem hozzá. Azonban a bejárat előtt megtorpantam... Félek... Nem tudom, hogy mitől, de félek újra látni... De hiszen nem is voltam olyan sok időt távol! Gyerünk már Christina! Menni fog! Kedvesen fogad majd! Gyerünk! Na, indulj már meg! Sóhajtottam egyet. Nem tudok... De menni fog! Gyorsan elhessegettem ezeket a zagyva mondatokat. Felemeltem a kezem, rátettem a kilincsre, majd lehúztam azt. Sikeresen kinyílt az ajtó. Ez elég várható volt, hiszen ott volt az a felirat az üvegajtón, -így átlátszott- hogy OPEN. Ez az ő kézírása. Ezt is pontosan azóta nem láttam. Nem is beszéltünk azóta, amióta elköltöztem, még egy SMS-t sem váltottunk. Túl zavaros volt az életem az utolsó pár hétben. Azt viszont nem tudom, hogy ő miért nem írt, hívott, keresett.

Miközben ezen rágódtam, már bent voltam az üzletben. Láttam, ahogy a barna haja csak úgy lebeg a levegőben, amiért siet a vendégek tökéletes kiszolgálásában. Egy 18 éves törékeny nőszemélytől eléggé fura ezt látni... MÁSNAK. Én már ezt megszoktam. Tőle az lenne a furcsálló, ha nem ilyen lenne. Sürög-forog ebben a kicsike kávézóban. Neki a munka az élete. Ő erre született. Mert erre születni kell, és ő benne ez meg van, ami kevés emberben viszont. Ahogy ezek a mondatok eszembe jutottak, hogy mennyire más ő, mint bárki, mosolyra húzódott a szám. Úgy gondoltam, nem jó ötlet lenne az, hogy megkocogtatom a vállát munkája közben így szólok hozzá: Szia! Tudod, én vagyok az Tina! Beszélgetünk egy kicsit?! ... 

Na igen, ez tényleg borzalmasan hangzik. De akkor mégis, hogy a fenébe szólítsam meg? Igazán ötletes kérdés. Most már millió-egy kérdésem van. Haladunk a sorral...

Úgy döntöttem, leülök a pulthoz, majd aranyosan köszönök neki, hogy szia! Aztán majd alakul valami...

Így is tettem. Felemeltem az egyik lábam, majd a másikat is és előrelépkedtem. Odaértem kéz és lábtörés nélkül! Gratulálok magamnak! Na szóval, leültem arra a tipikus magasított székre, ami az ilyen helyeken már megszokott, s vártam, hogy visszaálljon oda egy turmix turmixolásáért. Amint leültem, ő már ott is volt.

- Jó napot! - köszöntem. Hát, nem szia-nak sikeredett. De megszólaltam.

- Hello! Miben segíthetek? - viszont köszönt, de nem ismerte fel a hangom. Ez fura. Lehet, hogy csak a sok dolgozás miatt van ez. Nyáron is ezt csinálja. Szerinte ez jó kikapcsolódás. Hát, ő tudja.

- Csak veled szeretnék beszélgetni, Kendall! - próbálom húzni, hátha felismeri a hangnemem. Látni nem lát, mert háttal van velem szemben és a turmixot csinálja.

- Tina?! - abbahagyja az eper vagdosását, majd 90 fokot fordult meg. - Tényleg te vagy? - néz rám nagy szemekkel és mosolyog. Hát nem ezt vártam. Azt hittem, egyből elküld.

- Igen, én vagyok! Miért, kinek nézek ki? - nevetek rá én is.

- Úristen, sziaaa! Hogy, hogy nem szóltál, hogy hazalátogatsz?! - borul a nyakamba és majdnem megfulladok úgy szorít.

- Hát, úgy gondoltam, hogy haragszol rám... - mondom majdnem megfulladva.

- Én meg azt hittem, hogy te haragszol rám.. - nevet, de már elengedett szívszorító öleléséből.

- Hát, mert, hogy nem jöttél el a búcsú bulira és azt hittem, már nem is akarsz látni... Egy okból igazad volt, mert, én is kiakadtam volna, ha egy ilyen jó barátom elköltözik. - mosolygok a végén.

- Hát, én meg azt hittem, hogy megharagudtál rám és azért nem hívtál a történtek után... Én meg nem mertelek felkeresni. - mosolyog.

- Juj! Jó, hogy itt vagyok! Legalább történt valami jó is a mai napon! - ölelem át újra.

- Miért? Mi történt? - néz rám kíváncsian és egyben aggódóan.

- Az hosszú. Meddig tart a munkád? - kérdezem.

- Válaszolj, hogy mi történt!

- Ígérem elmondom a munkád után. Meddig leszel itt?

- 5-ig.

- És most hány óra van? - kérdezek tőle újra.

- Fél négy. - válaszolja.

- Segíthetek? Utána pedig elmegyünk nálad és beszélgetünk és bepótolunk mindent. Na mit szólsz? - kérdezem mosolyogva.

- Persze, jól hangzik! - mondta, majd leöklöztünk, nevettünk egy kört és mentünk munkálkodni. Kendall adott egy köpenyt, magamra tekertem, majd a raktárba szaladt és egy fekete filctollal száguldozott ki. Én meg közben majd megszakadtam a röhögéstől. Ráírta a fehér köpenyre a vezetéknevem, Morgan. Az övére pedig az volt írva, hogy Turner, mert az az utolsó neve. Eléggé elvoltunk, de zárásnál, megjelent egy ismerős arc. Göndör fürtök, gödröcskék, állandó vigyorgás. Gondolom nem nehéz kitalálni ki ő.

- Úristen Kendall! A raktárba! MOST! - ragadom meg kezét és húzom a raktárhoz. 

- Most mi vaaan? - nyavalyog kedves barátnőm... Közben én meg nyitom a raktárajtót. Lehúztam a kilincset és olyan gyorsan húztam be oda, mint a forgószél.

- Na, miért ráncigáltál be ide? - mondja unottan és tettetett fáradsággal közben a hátát elengedte, valamint a kezét sem tartotta.

- Itt van Harry...

- Az ki?!

- Ez is beletartozik a történetbe. De nem szabad, hogy meglásson.

- Nahát, ez tök vicces, - pff-ög egyet, mint ahogyan azt a Disney sorozatokban szoktak, és a kezével mutat.- A One Direction-ből is hívnak így egy fiút... - megforgatja szemeit és viccesen nevet egyet.

- Ő az... Harry Styles... - mondom teljesen komolyan. 

- Hmm? - lehúzza egyik szemöldökét a másikat fel, a száját is olyan furára állítja be. Tőle az ilyen arckifejezések már megszokottak.

- Jól hallottad... A One Direction-ből...

*Elie szemszöge*

- Mi az?! - kérdezi fáradtan, kómásan. Majd megfordul a helyéről.

- Hol a fenében vagyunk?!